Díszpolgár - Kiss Géza

VÁROSUNK DÍSZPOLGÁRA 2013

Dr.Kiss Géza

(1891-1947)/

posztumusz

„Hogy ki volt ő és mit tett, nagyon nehéz lenne egy mondatban  összesűríteni. A „gyorsuló ütemben halálba rohanó” Ormányság nagy  szerelmese volt. Több volt, mint lelkipásztor, több volt, mint etnográfus,  több volt, mint egyke-szociológus, több volt, mint magyarság politikus, népéért és nemzetéért aggódó próféta volt. A kis Ormányság nagy  Jeremiása, népének halálos baját gyógyító, vesztébe rohanása előtti  gátfal, a kákicsi őrtoronyból lélekharangot kongató nagy magányos…  Összegyűjtötte az ormánysági pusztuló élet kincseit. Újra  megragyogtatta azokat és megmentette az elkallódástól.” – írta Kanyar  József történész, levéltáros 1947-ben Kiss Géza halálakor.

Kiss Géza 1891. február 26-án Kákicson született, a hétgyerekes  Kiss József református lelkipásztor és Munkácsy Mária 6. gyermekeként.

Szüleivel és testvéreivel

Ősei nemzedékeken át e táj szülöttei voltak.

Négy közvetlen felmenője volt református lelkész. Dédapja: Munkácsy  Dániel nagy műveltségű, irodalomhoz, nyelvekhez értő ember. Az egyik  első baranyai néprajzi leírás szerzője. Nagyapja: Munkácsy Albert 1848- ban Táncsics Mihály kortese, végigharcolta a szabadságharcot, 10 év  várfogságra ítélték, majd amnesztiával szabadul. Élete végéig megmaradt  a szülőföld szolgálatában. Sorsa, egyénisége, néplátása, fanatikus  elszántsága sokban előképe Kiss Géza későbbi életútjának.

Ez volt Kiss Géza családi öröksége.

Családjának nehéz anyagi körülményei szabták meg tanulási lehetőségeit.  Szülőfalujában kezdte a tanulást, majd a gimnázium első négy osztályát  Kunszentmiklóson végezte.

Életének meghatározó öröksége az, amit szemléletben, erkölcsi tartásban  iskolái, s a bennük működő tanáregyéniségek adtak neki.

A kunszentmiklósi gimnáziumban szerettette meg vele Baksay Sándor az  irodalmat és a népnyelvet. Mészöly Gedeon fiatal latin tanárként edzette  tudásszomját, kitartását. Később barátja, népnyelvi gyűjteményének első  közlője.

1905-ben került a nagy múltú pápai kollégiumba. Itt végezte a  gimnázium felső négy osztályát, majd a főiskolát. Költői ambíciói is itt  kaptak biztatást. A Főiskolai Ifjúsági Képzőtársulatnak már  gimnazistaként tagja, majd elnöke lett. A Pápai Hírlapban jelennek meg  első versei, műfordításai. Prózai írásai nagyfokú társadalmi  érzékenységet mutatnak.

Érettségi képe

Élete nagy konfliktusainak sorozata is itt kezdődött el. Azt remélte,  szakíthat a családi hagyományokkal, a lelkészi hivatással. Tanár akart  lenni.

Apja mégis elérte, hogy fia a teológiára iratkozzon be.

A pápai főiskola nyitottsága segítette a befelé fordulásra hajlamos, vívódó  fiatalembert, hogy a látszólagos kényszerpályát hogyan töltse meg mindig  gazdagabb tartalommal.

Főiskolás képe

Pongrácz József tanár irányításával életre szóló elkötelezettséget kapott:  A jézusi példát követve, a másokért vállalt élet lett az ideája.

„Légy éltető és tisztító erő a te nemzeted életében! Add oda  egészen mások szolgálatára az életed, ha magadnak akarsz  szolgálni.”– vallotta.

1912. februárjától 1913 elejéig két szemesztert töltött a lipcsei egyetemen.

1913-ban a Magyar Néprajzi Társaság 2. vándorgyűlését tartotta Pápán.  Az itt elhangzott előadások adnak indíttatást néprajzi gyűjtő munkájához.

A halál érintését is ekkor kapta meg. Két fiatal nővére halt meg  tüdőbajban, s ő is súlyos fertőzésen esett át.

A záróvizsgák letétele után, a budapesti Kálvin téri gyülekezetben kezdte  pályafutását, mint segédlelkész. Beiratkozott a bölcsészkarra, ami azt  mutatja, hogy a tanári pályáról még most sem mondott le. Közben kitört  az első világháború.

24 évesen már eredményeket tudhat maga mögött: megjelenő írások,  szolgálat az ország vezető református gyülekezetében, kilátások egy  „sikeres” pályára.

Ekkor kapja meg édesanyja levelét, melyben tudatja, hogy apját  nyugdíjazták, s ha nem családtag lép apja hivatalába, idős szüleinek el  kell hagynia a parókiát.

És Kiss Géza megy Kákicsra, az ország talán legkisebb,  legnyomorultabb gyülekezetébe, lemondva álmairól,  ambícióiról.

1915. november 7-én foglalta el állását. „Három évre, legfeljebb  ötre” – mondta, s 32 évet élt itt haláláig.

Valószínűleg nem is látta át teljesen, mi várt rá itthon. Öreg szüleinek, s  testvére árváinak eltartása szinte a semmiből. A lelkészi tennivalók  mellett hadikölcsönök, gabona- és állatösszeírások, rekvirálások.  Nincstelenség a faluban és otthonában. Írásaiban megdöbbentő képet  rajzol falujáról: a földtelenségről, a higiénia hiányáról, a lelki sötétségről,  a paraszti világ erkölcsi torzulásairól. Keserűség és jövőféltés találkozik  ezekben az írásokban. Az erkölcsi állapotokat, az egykézést, a  gyermekgyilkosságokat a gazdasági helyzettel hozza összefüggésbe.

„Tégy egy népet szegénnyé, súlyos gondokkal küszködővé és lealjasítod  azt a népet.”– írta.

Közben példaadóan végzi lelkipásztori szolgálatát. Hajnaltól késő estig  mehettek hozzá ügyes–bajos dolgaikkal a falu lakói, betegeket vitt és  ajánlott ingyenes műtétre, gyógykezelésre. A tehetséges gyerekeket  nyáron maga mellé gyűjtötte és tanította.

„Szükség van olyan diákokra és diáklányokra, akik istenadta  képességeiket készek minél gazdagabb tartalommal megtölteni.”– írta.

Az asszonyoknak énekkart vezetett, a férfiakkal gazdasági kérdéseket  vitatott meg, növénynemesítésre tanította a falu népét, az ifjúságnak  irodalomtörténeti kurzusokat tartott.

Presbiterei között

Nevét mégsem jóságával tette közismertté, hanem bátor szellemével.  Felemelte szavát a nagybirtokrendszer ellen, telepítéseket követelt az  egyke következtében kipusztulásra ítélt vidékekre.

Bízott benne, hogy a magyar társadalom figyelmét az  Ormányság népére és az egyke-kérdésre irányíthatja.

Iskolaszéki elnökként a nevelési rendszer teljesen új alapokra helyezését  követelte, s addig is, míg nem szervezik meg a gazdasági iskolai  rendszert, minden faluba népház építését vagy bérlését tanácsolja  olvasószobával, előadószobával, heti előadások számára, szellemi és  gyakorlati képzések tartására a lányoknak is, szépirodalmi és  szakkönyvtárral.

Napjaink pedagógusai is tanulsággal olvashatják gyakorlati útmutatásait,  gyermeklélektani munkáit. 1928-ban lírai mesekötetet adott ki, Sugárka  címmel.

A következő évben családot alapított. Feleségében, Patai Gizellában igazi  társra lelt, ami némileg enyhítette magányát. Három gyermekük  született: Gizella, Géza, Ágnes. Az egykéző falusiak ezért folyamatosan  gúnyolták feleségét. A meg nem értettség ellenére dolgozott tovább,  folyamatosan végezte néprajzi gyűjtőmunkáját is.

Feleségével

Gyermekei: Ágnes, Géza, Gizella

1937-ben jelent meg Ormányság című monográfiája. Ebben saját  gyűjtése és a felhasznált irodalom alapján bemutatta az Ormányság  földjét, népének életét, foglalkozását, népviseletét, népszokásait, a  babonás gyógyításokat, dalokat, gyermekjátékokat. Ízelítőt adott a  betyárvilágból és foglalkozott az egyke kérdésével. Mintegy 2000  tájnyelvi szót gyűjtött össze.

Könyvére felfigyeltek a néprajztudósok, falukutatók, népdalgyűjtők,  nyelvészek, írók. Andrásfalvy Bertalan ezt írta: „Kevés könyvnek volt  még a maga korában olyan mozdító ereje, mint az  Ormányságnak, mert kevés mű mögött állt ekkora  felelősségvállalás, emberség és szeretet”.

Méltán érdemelte ki elismerésül a doktori címet, melyet szerénysége  miatt soha nem használt.

A II. világháború után Illyés Gyula felkéri, vegyen részt a csányoszrói  tanítóképző munkájában, ahol néprajzot kellett volna tanítania,  faluszemináriumot vezetnie és a tervek szerint lerakni egy ormánsági  néprajzi múzeum alapjait. De ő nem tudott részt venni a munkában.

Egészsége ekkorra már teljesen elroncsolódott, kórházba került, ahonnan  még december végén hazatér, hogy lelkészi feladatainak eleget tegyen és  az ünnepi istentiszteleteket elvégezze. Február elején újra ágynak esik.  Betegen is dolgozik a tájszótárán: ”Ezt szeretném maradék időmmel és  erőmmel befejezni…” Az „Ormánysági tájszótár”-nak kiadását már nem  érhette meg. A szótár egy részét már betegen ágyból diktálta feleségének.

1947. április 28-án szívinfarktusban hunyt el a pécsi  kórházban. 

Kívánságának megfelelően a kákicsi temetőben a nagy tölgyfa  alá temették, amely azóta is őrzi álmát.

Kiss Géza életének legfőbb kulcsszava a hűség.

Mi volt a legnehezebb a hűség útján?- teszi fel a kérdést Kiss  Gizella az édesapjáról írt könyvében.

Maga a kákicsi élet. Vállalni a lehetetlen anyagi küzdelmeket, a szellemi  légkör hiányát, a tüdőbaj újra és újra föltámadó rohamait. Míg hajdani  iskolatársai, akik egykor őrá néztek fel, mint nagy tehetségre, nagy  állásokat, országos pozíciókat foglalnak el, ő a 300 lelkes „világvégi”  Kákicson dolgozik, nagy könyvtárak, anyagi lehetőségek, támogatás  nélkül. Elmehetett volna. Többször hívták nagyobb gyülekezetbe,  egyetemi tanítást ajánlottak fel neki, de nem hagyta el népét. Együtt akart  élni azzal a néppel, melyért kiáltania kell:

„Ki törődik ezzel a néppel, ha én is itt hagyom?”

Reánk az utókorban élőkre hárul a nemes feladat: követni példáját és megbecsülni életművét.

Felhasznált irodalom:

Achs Károlyné: Az Ormányság szerelmese /Pro Pannonia Kiadói Alapítvány 2000/ Achsné Kiss Gizella: Kákics és Kiss Géza /Sellye és környéke - Különszám 1992. november/ Kanyar József: Kákicsi Kiss Géza /1947/

Ki volt kákicsi Kiss Géza? /Hagyományápoló Ormányság 2. szám 1997. április 28./ Petkó Jenő: A híres ormánsági néprajztudós /1962/

Petkó Jenő: Szöszmötöl a csend... / Sellye és környéke, 1991. december